A GKI Gazdaságkutató Zrt. cikksorozatában az új magyar kormány előtt álló rövid és hosszú távú gazdasági kihívásokat ismerteti. Jelen elemzésben a magyar államháztartás kiadási szerkezetének egyenetlenségeit mutatják be, különös tekintettel az egyes humán és szociális ellátórendszerek tartós alulfinanszírozottságára.
A 2010-2024 közötti időszakban a magyar állam GDP-arányos kiadásainak mértéke nem változott jelentősen: 2010-ben a GDP 48,9 százalékát költötte el az államháztartás, míg ez a mutató 2024-ben 47,1 százalék volt. Az állam bevételei ezzel szemben 2010-ben a GDP 44,5 százalékát tették ki, addig 2024-ben 42,6 százalékot.
Az adott területekre fordított állami kiadások tekintetében sok mutató esetén hazánk az uniós rangsorban vagy a sereghajtók között van, vagy épp az élen jár. Ez a struktúra rámutat az állami kiadások aránytalanságaira: egyes funkciók nem kaptak elég forrást és figyelmet, míg mások túlzott támogatáshoz jutottak európai uniós összevetésben. A tartósan alulfinanszírozott területek fejlesztése jelentős kihívást jelent új kormány számára, mivel az évek során elmaradt akár ezermilliárdos beruházásokat természetesen nem lehet egyik napról a másikra pótolni.
Ennek legékesebb példája az egészségügy, amelyre GDP-arányosan hazánk költötte a legkevesebbet a 27 uniós tagország közül 2023-ban és 2024-ben is. Az előző kormányzat a GDP mindössze 4,7 százalékát fordította erre a célra, miközben az EU-s átlag több, mint másfélszer ennyi (7,4 százalék) volt. A csehek a magyar érték közel dupláját (9 százalék) költötték, de a szlovákoknál (6,9 százalék) és a lengyeleknél (6,1 százalék) is fontosabbnak bizonyult a terület. A régiós összevetésben is alacsony hazai értéknek azért van kiemelkedő jelentősége, mert a tartós forráshiány közvetlenül hozzájárul az ellátási színvonal és az egészségügyi infrastruktúra romlásához, valamint a humánerőforrás-krízis elmélyüléséhez a hazai betegellátásban. Ennek egyik jele lehet a növekvő és egyre hosszabbodó várólista, a háziorvos és a nővérhiány.
A szociális védelem területén hasonlóan borúsak az adatok. Ezen kategória magában foglalja a betegség, a rokkantság, az időskor (nyugdíjak), az árvaság, a munkanélküliség, a családi kötelezettségek, valamint a lakhatási nehézségek kezelésére irányuló szociális juttatásokat és szolgáltatásokat. Szociális védelemre 2010-ben még a GDP 17,3 százaléka jutott, addig 2024-re már csak 12,3 százalék. A visszaesés után az Európai Unióból már csak Máltát és Írországot előzzük meg. Ugyanerre utalnak a KSH adatai is, melyek szerint a társadalom egyéb rétegeihez mérve, azaz relatív értelemben egyre több nyugdíjas szegényedik el: amíg a 65 év felettiek körében a relatív jövedelmi szegénységi arány (a mediánjövedelem 60 százaléka alatti jövedelemből élők aránya) 2010-ben 4,9 százalék volt, addig 2024-re ez az érték már 13,8 százalékra növekedett. Mindez abba az irányba mutat, hogy egyre nagyobb az igény a szociális ellátás iránt, amivel az ellátási színvonalnak is lépést kell tartania.
A szociális védelmi kiadások arányának visszaesése a hazai szociális biztonsági háló rendszerszintű szűkítését jelzi. A forráskivonás és a régiós átlagtól való leszakadás súlyosbítja a társadalmi egyenlőtlenségeket, miközben azzal fenyeget, hogy a leginkább rászoruló társadalmi csoportok kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. A szociális védelem rendszerének konszolidációja ezért halaszthatatlan feladat, az alrendszer leépülése ugyanis a szakmai bázis és az intézményi háttér visszafordíthatatlan morzsolódását vonja maga után. Minél tovább késik a beavatkozás, annál nehezebb és tőkeigényesebb kihívást jelent majd az alapvető ellátási funkciók helyreállítása.
Az új kormányzat első intézkedései arra utalnak, hogy legalábbis részben felismerte a probléma súlyát. Az egészségügy területén évi 500 milliárd forint többletforrás biztosítása szerepel a tervekben, ugyanakkor a szociális szféráról továbbra is kevés szó esik. Bár lakhatásra az előző kormányzat fordított erőforrást, érdemi előrelépés ezen a területen sem következett be, a „lakásínség” egyre nagyobb (a lakáshoz jutás egyre nehezebb) – nem véletlen, hogy az új kormány épp erre hivatkozva tervez bérlakásfejlesztési programot indítani.
Összességében minden bizonnyal a következő időszak egyik fontos feladata lesz a költségvetés funkcionális szerkezetének átalakítása: amennyiben fenntartható társadalmi-gazdasági fejlődést szeretnénk, akkor elkerülhetetlen, hogy hazánkban a fizikai beruházások dominanciáját egy emberközpontú forrásallokáció váltsa fel, ami kiemelt figyelmet fordít a humán és szociális ellátórendszerek megfelelő finanszírozására és hatékony működtetésére.