Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége
National Association of Entrepreneurs and Employers
Landesverband Ungarischer Unternehmer und Arbeitsgeber
2018. 10. 19., péntek
VOSZ-tag leszek Miért érdemes VOSZ tagnak lenni? keresés Menü
Hírek
2018. augusztus 10.

Mi jön Demján után?

Beszélgetés Dávid Ferenccel, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének távozóban lévő főtitkárával

A nemrég elhunyt Demján Sándor kiemelkedő vállalkozói képességével óriási vagyont hozott létre. A West Endtől a Művészetek Palotájáig tekintve jól látható, mit teremtett. De öröksége ennél sokkal gazdagabb. Utódainak tovább kell vinniük például egy szervezetet, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségét, amelynek különleges rangot adott. Tette ezt úgy, hogy magát a szakmát, a vállalkozói világot, annak kultúráját nem övezi nagy megbecsülés az országban. Demján munkáját, alapítványait, karitatív és kulturális elkötelezettségét annál inkább. Ő maga úgy tartotta, hogy ahol a politika kezdődik, az erkölcs véget ér. Egyik legközelebbi munkatársát, Dávid Ferencet kérdeztük Demjánról és arról, mi jöhet utána. (A cikk elkészülte után jelentették be, hogy Dávid Ferenc közös megegyezéssel távozik posztjáról. Az okokról kérdeztük, de egyelőre nem nyilatkozik – A szerk.)

– Nem mindenki tudja, hogy jórészt Demján Sándor adományából létesült a Vértanúk terén álló Nagy Imre-szobor. Ahogy az is csak csendes hullámokat vert, hogy ő volt az, aki az elsők között tiltakozott, adománya visszavételét helyezte kilátásba 2012-ben, amikor felmerült a szobor elszállításának terve. Nemrég Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program Nonprofit Zrt. vezérigazgatója bejelentette, hogy a Jászai Mari téren látnák jó helyen a szobrot. Demján Sándor sajnos már nem tud tiltakozni, hiszen március 26-án meghalt. A szobor – rengeteg más mellett – azt is jelképezi, mennyi komoly ügy mögött állt ő, ezért mi mindent kell most nélküle újragondolni. Ön mint a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének távozóban lévő főtitkára, az utóbbi tizenkét évben a szervezet örökös elnöke, Demján Sándor legközelebbi munkatársai közé tartozott, de történetesen a szobor sorsáról Ön sem tud mindent. Demjánról annál többet.

– A legtöbb közéleti szerepével nem kereste feltétlenül a nyilvánosságot. Már sok-sok éve együtt dolgoztunk, amikor például én is abból a bizonyos 2012-es levélből tudtam meg, hogy komoly pénzzel és szervezőerővel áll a Vértanúk terén lévő Nagy Imre-szobor mögött. Már korábban átéltem, mennyire személyes ügye volt a forradalom, hiszen éppen akkor mutatták be a Szabadság, szerelem című ötvenhatos filmet, amikor 2006-ban idekerültem a VOSZ-hoz. Ennek az egyik szponzora Andy Vajna volt, de a főszponzora Demján Sándor. Így jutottam el én is a díszbemutatóra. Akkor még nem tudhattam, mennyire ritkán látni olyan büszkének, mint ott volt.

A szobrot 1996-ban állították fel – mivel addigra már kiderült, hogy sem az Antall-, sem a Horn-kormánynak nem jutott eszébe ezt megtenni –, magánerőből, elsősorban Demján Sándor jóvoltából. Nap mint nap eljövök Nagy Imre szobra mellett munkába jövet... Hiba lenne elmozdítani a helyéről. Máshonnan nem tudna a Parlamentre nézni, amely tekintet pedig a szobor lelkéhez tartozik. Ha pedig, mint tervezik, a Jászai Mari térre vinnék, történetesen az MSZMP Központi Bizottságának egykori székházához, ezzel még egy külön üzenetet is küldenének. Szerintem nem helytállót. Erkölcsileg a szememben az ügy nem bonyolult, sokkal inkább az lehet jogilag, de ezt a részét nem ismerem jól. Feltehetően Demján Sándor özvegyének, szinte a teljes felnőtt életében társának – és bizonyára a többi adományozónak – van lehetősége jogilag is releváns állásfoglalásra. Biztató, hogy nemrég a miniszterelnök elkötelezte magát Nagy Imre történelmi személyiségének értékei mellett.

– Ahol a politika kezdődik, ott az erkölcs véget ér, mondta többször Demján Sándor. Önöknek – neki és a VOSZ-nak – ennél azért hosszú távon összetettebb volt a kapcsolatuk azzal a világgal. 1999-ben, az első Orbán-kormány idején Demján még történelmi jelentőségű tíz évet remélt az országnak.

– Én akkor még nem voltam itt, de azért figyeltem... Ezért tudom, hogy 2002-ben valósult meg a VOSZ egyik legsikeresebb vállalkozása, a Széchenyi-kártya bevezetése. Egészében: biztató állapotok uralkodtak. Kevéssel később, egy új politikai ciklusban, 2003-ban indította el a Príma Primissima-díj rendezvényt, illetve a megyei Prímákat, amelyek a vállalkozói világ számára legalább annyira fontosak, mint a fődíjak. És nagy optimizmust sugároztak.

– Ez az időszak már nem a politikával való könnyű együttélés jegyében telt.

– A Medgyessy-féle kétszer száznapos program, a forrásául szolgáló további eladósodás nem a vállalkozói mentalitás szerint való volt. Ebből Demján Sándor nem csinált titkot. Ahogy aztán a Gyurcsány-kormány válságkezelése is konfliktusok sorozatát hozta. Volt rálátásom ezekre a helyzetekre, mert immár harminc éve személyesen részt veszek az országos érdekegyeztetésben, ezen belül az utolsó 12 évben a VOSZ delegáltjaként. A politikával való viszonyunk a Bajnai–Oszkó-kormány idején kezdett javulni. Három radikális és nagyon fontos lépésükkel is egyetértettünk. A 13. havi nyugdíj, illetve a 13. havi közszolgálati illetmény megszüntetése, illetve a nyugdíjrendszer átalakításának megkezdése tartozik ide. Kellettek, támogattuk!

– Aztán emlékezhetünk a híres és szimbolikus kézfogásra a MÜPA-ban 2010. március 8-án, közvetlenül a választások előtt.

– Orbán Viktor miniszterelnök-jelöltként, Demján Sándor a VOSZ elnökeként fogott kezet, jelezve a szervezetünk által javasolt hat pontban való egyetértésüket. Hosszú évekig, 2013-ig az élet igazolta ezt a kézfogást, mert szerintünk az ország gazdaságának javát szolgáló lépések történtek. A magunk részéről elfogadtuk a különadókat, hiszen a világ nagyon sok helyén vannak ilyenek. Szükség volt rájuk. Igaz, arról volt szó, hogy átmeneti időre szólnak, észszerű keretek között tartják őket, ehhez képest mindmáig rengeteg, vagy 13-14 él belőlük, és nem látni, hol a vége. 2013 második felében a takarékszövetkezetek – az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnöke is Demján volt – kormányzati háttérrel történt célbavétele aztán komolyan megrontotta a viszonyt. Ez később valamelyest konszolidálódott. A VOSZ támogatta a kormányzat több, sokfelől támadott akcióját, így például a rokkantnyugdíjak tömeges felülvizsgálatát, a Munka Törvénykönyvének megváltoztatását, az MNB növekedési hitelprogramját kifejezetten üdvözöltük. Aláírtuk a 2016-os nagyon vitatott bérmegállapodást is. Ennek a története nagyon demjános. Írjuk alá, mondta nekem, mert egymillió kiskeresetű ember jár vele jobban. Pedig vállalkozói érdekképviseletként ez nem feltétlenül lett volna releváns szempont. Számára az volt. Mindig is. Egyébként, tette hozzá, ha nem írjuk alá, a kormány úgy is megcsinálja. Nem volt vita köztünk. Mindketten tudtuk, hogy a radikális béremelés megfelelő ellentételezés nélkül nagy terhet jelent a hazai mikro- és kisvállalkozói szférának, mégis a nevünket adtuk hozzá. Egyébként is, három mondatnál többet „értekezlet szinten” nemigen fogadott be. Ha az kellő erejű volt, akár meg is változtatta azt, amit addig gondolt. De a lényeg melletti hosszas okoskodást nem tudta elviselni. Nem állt föl az asztaltól, de már nem is volt ott.   

– Nemrég, még a gyászidőszakban megkapták viszont a kormánytól a Cafeteria-rendszer bedöntését...

– Fájdalmas. Nemcsak azért, mert mindketten lelkes támogatói voltunk a munkavállalók által kedvelt béren kívüli juttatások rendszerének. Ennek a szisztémának társadalomösszetartó ereje van, közbizalmat ébreszt, és szerves része a munkaügyi kultúrának. Az élet kulcshelyzeteiben úgy ad általa a munkáltató, hogy azt nem köti teljesítményhez. Komoly összetartozást üzen például az óvodai hozzájárulástól a beiskolázási segélyen át egy sor biztosítási elemben való részvétel. Most ezt lényegében megszüntetik. Értelmetlenné válik azzal, hogy elviselhetetlen adóterheléssel sújtják az ilyen jellegű juttatásokat. Miközben ezzel a költségvetés értékelhető összeget nem nyer. A dolgozó és az előbb említett kapcsolat meggyengülésével a munkáltató viszont sokat veszít.

– Mindezt miért?

– Valami olyan sántikáló logikával, hogy a magyar ember a bért szereti… Munkáért munkabért. Csakhogy itt épp nem erről volt szó.

– Térjünk vissza az eredeti kérdéshez: miért van az, és miben nyilvánul meg, hogy az „erkölcs véget ér ott, ahol a politika elkezdődik”?

– A Cafeteria szerintem nem ebbe a körbe tartozik. Bár tartozna, akkor legalább érteném, mi történik.

– És ettől a helyzettől eltekintve? 

– Azt gondolom, hogy a politika a világ legtisztább, legnemesebb lehetősége. Közpénzből, a köz megbízásából a köz javára tenni csodás esély. Ha ezt besározzák, az szerintem mindennek az alja.

– Ezzel Demján Sándornak vagy önnek sokszor kellett szembesülnie?

– Ne feledje, hogy Elnök Úr nem utolsósorban, sőt, főleg, vállalkozó volt! Visszatérően azzal találkozott, hogy ha akar valami jót, újat és hasznosat, akkor megváratják, keresztbe tesznek, akadályozzák. Miért? Mert megtehetik. Folyton azt kell látni, hogy az állandóan terebélyesedő bürokratikus állam maga alá gyűri a gazdaságot.

– Az egymás közötti viszonyuk laza volt, vagy fegyelmezett munkakapcsolat?

– Amióta ezt a pozíciót betöltöm, csaknem kétszáz cikket írtam, ezernél több nyilatkozatot adtam. Mindig és nyilvánvalóan elsősorban azért volt fontos a véleményem, mert tudták, hogy ő áll mögötte. Ennek ellenére soha nem cenzúrázott. Tettem, mondtam, írtam, amit jónak láttam, persze mindenkor figyelemmel iránymutatásaira és a VOSZ testületi döntéseire. Ha nagyon kellett, utólag megbeszéltük. Állítom, azt sem tudta például, hogy milyen diplomám van. Csak az eredmény érdekelte. Viszont végtelenül fontosnak tartotta a médiában való gyakori megjelenést, azt, hogy érthetően mondjuk el az embereknek, mit és miért csinálunk. Nagyon jó volt vele dolgozni, mert sokszor és jól érvelt.

– Ehhez képest nem sűrűn nyilatkozott.

– Azt rám hagyta. Ha kapacitáltam, azzal hárított, hogy én nagyon jól megoldom. Ha ez igaz lett volna is, semmit nem változtat azon, hogy viszont rá voltak kíváncsiak az emberek.

– Demján Sándor médiaszervező is volt. Még a nyolcvanas évek végén az akkor általa vezetett Hitelbank – és személyesen ő is – állt az első független hetilap, a Reform, az első független napilap, a Mai Nap és ezen keresztül a Nap TV mögött is. Később része volt a Színes Vasárnap című – sajnos rövid életű – hetilap elindításában, sokat segített bajban lévő újságokon, így például a közelmúltban mások mellett a Népszaván is. Ezzel a nyilvánosság iránti elkötelezettséggel a VOSZ éléről különösen nehéz lehetett megélni, hogy a média világát egyre kevésbé az üzleti szabályok, mint inkább a politikai akarat határozza meg.

– Durván polarizálódott a sajtó. Ezzel együtt mi mindent megteszünk ennek tompításáért. Ahová csak hívnak, megyünk. A Magyar Időktől rendszeresen keres egy fiatal, nagyon értelmes újságíró, és ott meg is jelennek ezek a szövegek, ahogy a Világgazdaságban és a Népszavában is. Az M1-be viszont 2013 óta nem hívtak, ahogy annak idején az eredeti Hír TV-be is épp ettől az időtől nem juthattam be. Valahogy be akarnak minket sodorni valamiféle ellenzéki skatulyába, pedig nem stimmelünk oda.

– Elemeztük tételüket, mely szerint ahol a politika kezdődik, az erkölcs véget ér. Érteni véljük, honnan származik a következtetés. Csakhogy a közvélemény szemében a vállalkozó éppily kevéssé testesíti meg a morális támadhatatlanságot.

– Rengeteg újságírót ismerek, nemkeveset becsülök. De megőrülök, amikor szisztematikusan azt olvasom, hogy pl. xy vállalkozó gondatlanul balesetet okozott. Ha köztisztviselő, ha háztartásbeli, ha tanár, ha orvos, elmarad a foglalkozással való jellemzés, vállalkozónál soha. Nem segítenek abban, hogy a vállalkozói lét vonzó legyen a közvélemény számára.

– Ezen múlna?

– Ha feketemunka, ha korrupció, mindig fókuszba kerül a vállalkozó. Pedig mindkét ügy minimum kétszereplős. És csak az egyik a vállalkozó. Ezzel együtt tudjuk, hogy van itt mit tenni. A vállalkozói morál akkor javul, ha ebben érdekeltek az érintettek. Ebből a szempontból (is) remekül dolgozik a Demján Sándor által kitalált Széchenyi Hitelkártya. Úgy kínál jó feltételekkel hitelt, hogy egyben erkölcsi személyazonossági igazolvány is. A közteherviselésben való szabályos részvételt, rendezett munkaügyi kapcsolatokat feltételez.

A Demján Sándorhoz kötődő Prima-díjak is komolyan építik a vállalkozói morált. A színpadon, az országos nyilvánosság számára a kultúra támogatásával jelenik meg a Príma, illetve a Primissimák, de létezik minden megyében a díj megfelelője. Ezek nagyon demjánosan lettek felépítve. Egyszerű, világos: gyertek utánam. Ő berak mindenhol egymilliót, a VOSZ is egymilliót, a helyi vállalkozók szedjenek össze ugyanennyit, és érjék el, hogy az önkormányzat is szálljon be. A díjátadás ott nem egyszerűen kulturális ünnep, hanem az az alkalom, amikor a vállalkozók találkoznak a helyi politikusokkal, önkormányzati elittel és az értelmiséggel. Rangot kapnak. Szinte mindenhol élőben adja a rendezvényt a helyi kábeltévé. Innen, az ország közepéről szinte fel sem lehet mérni, mennyire fontos ez a vállalkozók hitelességének emelésében.

– Ez nyilvánvalóan értékes építkezés, mindamellett az utóbbi kb. tíz évben az ország a nemzetközi versenyképességi rangsorokban az átlag 30. helyről a 60. környékére esett vissza. Nem utolsósorban a vállalkozási kultúra színvonalát is értékeli ez a mutató.

– És a kormányzati, valamint a jogi környezetet. Aligha a vállalkozói oldal morális hanyatlása a pozícióvesztés oka.

– A Prímát, amelyet saját vagyonából hozott létre, tartott fent Demján Sándor, átadta Csányi Sándornak. Az OTP első embere fiatalon beosztottja volt Demjánnak, s egész életükben a kölcsönösen nagy tisztelet jellemezte viszonyukat. A nagyon kiterjedt tevékenységet folytató, sok ezer fiatal tanulását is segítő Demján Sándor Alapítvány sorsáról mit lehet tudni?

– A család feltehetően viszi tovább. Én erről keveset tudok. Demján sok jó vezetői tulajdonságainak egyike volt, hogy nem vegyítette a szférákat. Én a VOSZ ügyeit vittem, másba nem kevert bele. Viszont egész egyszerűen jó ember volt. Nagyon mélyről indult, nagy szegénységből, és soha egy másodpercig nem szűnt meg figyelni azokra, akik ezt a sorsot élik, pláne, ha a felemelkedés pályáját próbálták követni. Milliárdokat fordított erre.

– Amióta az eszemet tudom, a vállalkozói szféra – erőteljesen a VOSZ és ön is – kárhoztatja az államot, mely túlfoglalkoztat. Elvonja az ország erőforrásait, amikor a kelleténél sok százezerrel több alkalmazottat fizet. Mintha csak a kórházi adósságállományról lenne szó. Azzal is együtt nőttünk fel, azt is átkozzák mindörökké, de a hozzáértők tudni vélik, hogy az alulfinanszírozottság a rendszer normális működésének formája. Lényegében ilyen rosszul van jól. Nem lehet, hogy a túlfoglalkoztató állammal is ez az helyzet?

– Nem, nem lehet. Nincs nemzetközi felmérés, összehasonlítás, amiből ne az jönne ki, hogy az a jóval több mint egymillió ember, aki közpénzből kapja a fizetését, ne volna aránytalanul sok egy ekkora országban.

– Ez a tünet. De mi a betegség?

– Az, hogy a politika, ha megteheti, maga alá gyűr annyi embert, amennyit csak akar, mert úgy érzi biztonságban magát, így véli megoldhatónak a feladatait. De közben elszívja az ország erőforrásait.

– Kétségtelen, hogy 2015-ben Lázár János 300 ezres leépítést ígért a közszférában, amihez képest erre az évre 30 ezer plusz lett. 2012-höz képest pedig megduplázódott a közpénzen fizetettek száma. Az adóval vissza is kellett menni az Orbán-kormány belépésének szintjére. Pedig akkor ezt átkozták. Viszont ma már a termelésben munkaerőhiány van. Végképp szükség lenne az állam foglalkoztatottjainak egy részére. Mi kell a fordulathoz?

– Nagyon drága ez így. Nemcsak emberek fizetéséről van szó, a munkájuknak komoly rezsiköltsége is van. És most már egy 12 éves ciklust taposunk úgy, hogy nincs változás. Ez így nem maradhat, mert nem lesz, aki ezt a hatalmas állami testet eltartsa. Ígéret már van a leépítésre.

– Már csak azért is észszerű volna a munkaerő államosításából való visszalépés, mert a kormány 2022-ig – 2016-hoz képest – ötvenszázalékos reálkereset-növekedést ígér. Ez komoly produktív munkaerőalapot igényelne. Önök helyeslik ezt a vállalást, amely egyébként évi átlag 4 százalékos növekedéssel számol. Legyen úgy! Tévedek, ha azt mondom, hogy ebből kiindulva még így is csak a közösségi fogyasztás, vagyis megint az oktatásügy, illetve az egészségügy rovására lehet megvalósítani ilyen mértékű keresetnövekedést?

– Kockázatos négyszázalékos növekedéssel számolni. Megnéztem továbbá a német számokat, és azt látom, hogy a gazdaság fejlődési üteménél maximum ½, 1 százalékkal magasabb reálkereset-növekedésre mernek gondolni. De nekünk hozzájuk képest van még egy kis mozgásterünk. Ha ugyanis háromszázezer ember átmehetne a közszférából a verseny világába, akkor őket nem kellene az államnak fizetnie, viszont sikeres foglalkoztatásuk esetén befizetővé válnának. Ez pluszforrást adna. De ehhez még komoly harcokra van szükség.

– Egy éve azt mondta, hogy nehéz ezzel a kormánnyal harcolni, de ameddig Demján Sándort a háta mögött tudja, csinálja. És most?

– Van már új elnöke a VOSZ-nak. Tolnay Tibor, az eddigi egyik társelnök teljességgel alkalmas a feladat ellátására, az örökség továbbvitelére. De nagyon, nagyon nehéz lesz...

 

forrás: Élet és Irodalom

Vissza a főoldalra